Először azt vettem észre, hogy mindenen nevetek. Cikkeket olvastam az ágyamon ülve. Minden mondaton elakadtam, sehogy se tudtam a szavakat mondattá formálni. Gondoltam, megpróbálkozok egy interjú meghallgatásával, az csak egyszerűbb. Itt is csak az egyes szavakra tudtam figyelni. Pontosabban fogalmazva minden egyes szónál leragadtam és elmerengtem rajta, hogy hogyan lett kiejtve. Egy idő utána kezdett nagyon tetszeni a nő hangja, a finom búgása, a nevetése és ahogy az “s” hangokat kiejtette. Az interjú után zenét hallgattam, próbáltam ráhangolódni a kinti hangulatra. Következő pillanatban egy széles csigalépcsőn állok. Piros színű fal, fekete kovácsoltvas korlát. El vagyok veszve, csak megyek felfele és nem találok embereket. Egyedül vagyok. Előttem néhány méterre kilép egy nő a falból, rám néz és elkezd sikítani. Hátranézek, valaki követ, ő is el kezd sikítani. Amikor felébredek, velem ébrednek a rossz érzéseim is.