Egész nap remegett a kezem, olyan ideges voltam. Üvöltözni, törni, ordibálni tudnék, annyira tehetlen vagyok az eseményekkel szemben. (Jó ilyet persze nem teszek.) De akkor is gyomorforgatóan egyszerű lenne beállni a sorba, reggelenként bamba fejjel munkába menni, kifejezéstelen arccal magam elé meredni, kerülni mások tekintetét, a munkahelyen megtenni, amit meg kell; majd este már szétszedált aggyal, hullafáradtan lezuhanni valami zéró gondolkodást igénylő Tv műsor elé, vacsorázni, majd aludni. Ennél nagyobb személyes kudarcot el se tudok képzelni, hogy valaki új viselkedési mintákat megtapasztalva kreatív módon kifejezné önmagát, inkább mások életét nézi egy képcső foszforrétegére vetítve. A Keserű mézben is így kezdődött haldokolni a szerelmes pár kapcsolata, hogy “tv zombikká válnak”, csakhogy ne kelljen beszélniük egymással.
Fekszem az ágyon, ég minden villany, mozdulatlan vagyok. Leginkább csak vagyok, az égvilágért se lenne kedvem most megmozdulni - élvezem a nyugalmat. A teljes figyelmemet a plafonra rajzolt pszichedelkus mintáknak szentelem. Becsukom a szemem, érzem, hogy legalább a villanyt le kéne kapcsolnom, hogy el tudjak aludni. Önmagamat becsapva azt hiszem, hogy csak ezen múlik a dolog sikere. Ráeszmélek, hogy megint önmagamat próbálom diagnosztizálni.
Valahogy úgy érzem, hogy a barátaim és körülmények cserbenhagynak, akkor még mindig ott van a munkám. Jó úton haladok a munkamánia felé, néha egy pillanatra megállok: vajon valami után futok, vagy valami elől?
Szombat van és aszombatok szörnyen egyhangúak, ilyenkor semmit nem lehet csinálni, legfeljebb tanulni, szenvedni a másnaposságtól és Aspirint szedni. Persze arra lenne szükség, hogy valami normális dolgot csináljak, ami összekapcsol a világgal. Kilenc fele elmentem kinoymtani néhány tanulmányt, amit el kartam olvasni. Van egy új hely a Belvárosban, beültem oda egy kávéra, remélve, hogy az segít. Persze ebből nem lett semmi képtelen voltam koncentrálni arra,amit csinálok. Inkább kimentem sétélgatni, hogy csináljak valamit, majd bementem egy papírboltba vásárolni. A nap sütött, szintem megtévesztésig jól éreztem magam, valamin még mosolygtam is. Kitaláltam, hogy találkozót szervezek egy barátommal, kihasználva, hogy jó idő van felmegyünk a Gellérthegyre. A nap épp kezd lemenni, valahogy érzem, hogy ez rossz előjel, rossza hatással van rám a sötét. Sötétedés után általában ki se bírok mozdulni és most mégis kint kell állnom és várnom. Érzem, ahogy a levegő lehül, persze lehet, hogy csak a sötétedés miatt érzem, de már tovább is gondolom, hogy lőttek a szabadtéri programnak. Nézem, ahogy sűrűsödnek a felhők a fejem felett és a nap vörösen izzva bukik le a hegy mögött. És még csak 14:20, utálok sötétben lenni.