Geertz szerint objektivizált morális érzelmek révén kíséreljük meg érthetővé tenni az egyébként nehezen kezelhető társadalmi helyzeteket, melyeket úgy magyaráznak, hogy azokon belül lehetőség nyíljon a célirányos cselekvésre. Szerinte a szónoki, eleven, szándékosan szuggesztív sajátossága az oka az ideológiák erősen képszerű természetének és a hozzájuk történő intenzív ragaszkodásnak. Egyszer abba kellene hagyni az ideológiákba kapaszkodást, legyünk önmagunk. Kezdjük el ma.

Mindenütt nagy hó volt, mintha az éj leple alatt az a másik világ ráült volna a miénkre. A nap nagyobbik része már eltelt, tudod, hogy minden szép és jó volt, de valahogy elrontja a hangulatot az a nyomasztó érzés, hogy holnap reggelre mindez véget ér. Ilyenek a vasárnap délutánok. Hideg és sötét volt, mint most. De vajon mi a neve ennek a sötétségnek? Hogy talált ránk? Vagy mi kutattuk fel, hogy magunkhoz csalogassuk? Mi történt velünk? Ezentúl úgy kell világba elindulni , mint a háborúba, abban a tudatban, hogy biztosan elveszítünk valamit? Mikor tévedtünk el ennyire, mióta táplálnak az árnyak, mióta növekszik szívünkben ez a sötétség? Mi a neve ennek a sötétségnek? Nincsenek helyes válaszok, csak élet van. George Elliot írta, hogy az ember életében mindig legelső csapás váltja ki a legmélyebb kétségbeesést, mert ilyenkor még nem tudjuk, hogy minden seb képes begyógyulni és hogy a kétségbeesést egyszer a remény váltja fel.

Sokan töprengtem - azon, amit 5 éve mondtam – az álmaimon és a reményeimen. És rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogyan azt elképzeltük (állítólag ez a sikeres élet ismérve) nos, néhányan esetleg azt gondolhatjuk, hogy kudarcot vallottam. Egy valami számít, hogy a csalódás miatt ne a keserűség uralja az életet, tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, mivel  nem fürödhet minden napunk fényben, jusson eszünkbe: csak az éjszaka sötét egén világítanak a csillagok melyek egyszer hazavezetnek minket. Ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól, sokszor éppen az tartogatja a legtöbb örömöt, amitől a legjobban félünk. Talán mindent megkaptam, amire tényleg vágytam, talán olyasvalamit is megkaptam, amiről álmodni se mertem. Ki tudja kit hová sodor az élet, az út hosszú, de végül is maga az utazás a cél.

Akik ismernek, tudják, hogy nem szeretem a sikertelenséget, emiatt sokan is mondják, hogy túlzottan szigorú vagyok magamhoz. Persze tudom, mindannyian követünk el hibákat, melyek lealacsonyítanak minket és azokat akiket szeretünk. A lényeg, hogy beismerjük, ha hibáztunk és megpróbáljunk normálisak maradni. Ha meg valami végre sikerül, néha még meg is rettenünk, hogy egy álmunk valóra vált. De tudjuk, hogy ez a pillanat minden mozzanatával együtt örökre megmarad. Így érzem most magam, boldog vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, egy álmom tegnap valóra vált.

Ennyi ember él ebben a pillanatban ezen a bolygón. Vannak, akik félnek. Vannak, akik éppen most érnek haza. Vannak, akik éppen most tudják meg az igazságot, vagy éppen ellenkezőleg, hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat. Mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúzásra születtek. Mások meg arra születtek, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint hatmilliárd ember a Földön, több mint hatmilliárd lélek. És néha csak egyre lenne szükségünk.

Az olyanok, mint én szeretik az olyanokat, mint Te

Mindannyian követünk el hibákat, melyek lealacsonyítanak minket és azokat akiket szeretünk. Van, hogy rossz emberbe szeretünk bele, máskor elengedjük azt, aki valóban szeret minket. Máskor szüleinkre hozunk szégyent. A lényeg, hogy beismerjük, ha hibáztunk és megpróbáljunk normálisak lenni.
Miért nem próbálja meg élvezni, ami élvezhető itt, ahelyett, hogy kézzel-lábbal hadakozik ellene? Nem tehetné, hogy megkönnyebbülésnek veszi azt a felismerést, hogy senkink, semmink nincs, és hogy végre beigazolódott az a hite, hogy az egész élete egy nagy csalás. Most már talán le is mondott arról a kevésről, ami még hátravan belőle, így közben megtapasztalhattam mellette a kölcsönkapott idő élményét, és élvezhettem a szabadesést. És miután elhatározta, hogy szükség esetén nem riad vissza semmitől, éreztem, hogy elmúlik róla az éles fájdalom: végre megtalálta helyzetéből kiutat. Igyekszünk emlékeztetni magunkat, hogy nem Mi vagyunk a probléma. A probléma az, hogy ez csak egy hevenyészett megoldás mindkettőnknek, melyet mi találtunk ki magunknak, hogy megszűnjenek a rossz érzéseink.

Jelentéktelen, de volt olyan fontos, hogy bántsam. Szerettük egymást, ezért tudom, hogy nem szeretne olyannak látni, amilyen valójában vagyok. Néha abba leszünk szerelmesek, akinél a legkevesebb esélyünk nincs. Kevésbé szerencséseknél ráadásul ez az állapot még állandósul is. Ez az érzés nálam már egy jelenség, létezése időtlen, hiányzása állapot, titokzatos, érthetetlen, keserű és csodálatos. Egyébként volt bennünk valami közös. Nem tudom, hogy depressziósok eleve vonzódnak a gyászhangulatú helyzetekhez, vagy a hangulatukkal teszi búskomorrá környezetüket. Mindenesetre most, hogy már nem működik együtt velem és nem hagyja, hogy szeressem, csupán a barátom kíván lenni, és ez nekem nemhogy örömet okozna, hanem elkeserít, innentől nem a megoldáshoz tartozik, hanem a probléma része lett.

Felejtsd el mindazt, amit tudsz. Néha olyanban is hinnünk kell, amit nem látunk. Egy álomban, egy regény képzelt világában, ahol az élet következetesebben alakul és a mesék egyre izgalmasabbak lesznek, mielőtt kialakulna a cselekmény megoldása. Igaz vagy sem, mindig könnyebb abban hinni, ami nincs. Azt hittem ismerlek, de a valóság helyett azt látom, amit szeretnék. Azt hiszed ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod mire vagyok képes. Sokszor nem tudom mit, miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat.

John F. Kennedy szerint a bátorság nem más, mint a siker és a tragédia varázslatos keveréke. Egy férfi mindig megteszi, amit meg kell tennie, még akkor is, ha ez ellenkezik a személyes meggyőződésével és közben legyőzi a külső nyomást. Ez képezi minden erkölcs alapját.

Az eddig használt galéria motor alkalmazása egyre körülményesebb lett, ezért egy újat üzemeltem be. Mostantól ide fogom feltölteni a képeimet: http://gallery.holdosi.com/

Bízom benne, hogy ez az újítás használhatóbbá teszi az oldalt. Első lépésként a nyáron készült párizsi képeimet töltöttem fel.

Hosszas gondolkodás után, az olvasóim kérését szem előtt tartva kettéválasztom a szakmai és a személyes blogomat. Ez technikailag azt jelenti, hogy külön oldalon, más domain név alatt lesznek a szakmai cikkek. Ez azért szükséges, mert - mert bár mindkét dolgról szívesen írok - az olvasóim többségét csak az egyik, vagy a másik dolog érdekli.

Ezért mostantól ezen a blogon (www.holdosi.com) csak a személyes élményeimet, gondolataimat fogom veletek megosztani. Nem fogok ide több szakmai bejegyzést tenni, a meglevőket is idővel leszedem.
A változás részeként a szakmai cikkeim itt lesznek elérhetőek: www.miranda.hu Ezek elsősorban e-mail marketing témakörben fognak megjelenni. Célom megmutatni, hogy gyerekjáték személyre szabott reklámajánlatokat, hírleveleket kiküldeni, ráadásul a költségek is igen kedvezőek más reklámozási módszerekhez képest.

Köszönöm az eddigi leveleket, észrevételeket tőletek! A lényeg, hogy továbbra is elérhetőek lesznek itt a személyes bejegyzéseim, sőt jelentősen tervezem bővíteni a jövőben. Aki meg érdeklődik az online marketing iránt, azt várom a szakmai oldalamon!

A rémálmom egy olyan világban ébredni, mint ez. Gyakran érzem azt, mintha súlytalan lennék, könnyed minden. Olyan belassultan könnyed, mint amikor még nem ébredtem fel teljesen és nem tudom teljesen lereagálni dolgokat. Először azt gondoltam, hogy ez valami rossz jel lehet, valami intő figyelmeztetés, amit komolyan kell venni. Később ahogy múltak a napok, úgy szoktam hozzá a helyzethez és a változással járó új érzésekhez. Már-már ott tartottam, hogy sikerült szinte bemagyaráznom magamnak, hogy ez tulajdonképpen normális, én is normális vagyok és alapvetően nincsen baj azzal, amit csinálok.
Néhány napja viszont azt vettem észre magamon, hogy félek kissé attól, hogy később csak bonyolódni fognak a dolgok körülöttem. Rájöttem, hogy ilyesmiről szinte teljesen értelmetlen a kortárs barátokkal beszélni. Hiszen vagy nem is értik, hogy miért lehet ez téma, vagy rosszabb esetben még azt se értik, hogy egyáltalán miről van szó. Pedig nagyon egyszerű az egész. A boldogság hajszolásának különböző formáit próbálom megérteni. Leegyszerűsítve a boldogság egy harmonikus, elégedett állapot, melyben nincsen jelen a hiányérzet - egyszerűen úgy jó ahogy van.

Alapvetően kétféle stratégia van ennek elérésére, mindkettő ugyanakkora önbecsapás, csak az egyik társadalmilag elfogadottabb. E szerint lehet DVD lejátszód, nagy képernyős tévéd, jakuzzid, mp3 lejátszós telefonod és még egy halom szemét, amire - ha őszintén belegondolsz- valójából az égvilágon semmi szükséged nincsen, illetve nem lenne, ha egész iparágak csoportja nem törekedne arra, hogy ezt a nem létező hiányérzetet kialakítva nem kényszerítenének fogyasztásra. Fájdalmasan vesztes stratégia ez, hiszen az örömszerzés rituáléi nem ritkán a javak halmozásának mintázataival fonódik össze.
Könnyen belátható, hogy ez előbb-utóbb zsákutcába vezet. Irigylem azokat az embereket az egyszerű önfeledt életükért, meg hogy képesek megvalósítani azt az álmot, melyet mindannyian dédelgetünk, hogy ugyanis ha nem veszünk tudomást a kellemetlenségekről, akkor azok maguktól elmúlnak. És miért ne tehetnénk ezt? E logika szerint a másik - és igazából az egyetlen - út, amikor önző módon nem a külső világot alakítjuk át a vágyaink szerint, hanem egyfajta belső megbékéléssel és csendes szemlélődéssel elfogadjuk azt a gyermekien őszinte tényt, hogy a Föld egy határtalanul csodálatos hely és önmagában ez egy hatalmas ajándék, hogy itt élhetünk együtt.

A mai napon feltölttem az összes londoni út során készült képet. Jó képnézegetést mindenkinek!

(Megjegyzés: az első néhány kép brüsszeli, ill. calais-i. A képek megnézéséhez kattints a telefonfülkére, vagy ide.)

Először azt vettem észre, hogy mindenen nevetek. Cikkeket olvastam az ágyamon ülve. Minden mondaton elakadtam, sehogy se tudtam a szavakat mondattá formálni. Gondoltam, megpróbálkozok egy interjú meghallgatásával, az csak egyszerűbb. Itt is csak az egyes szavakra tudtam figyelni. Pontosabban fogalmazva minden egyes szónál leragadtam és elmerengtem rajta, hogy hogyan lett kiejtve. Egy idő utána kezdett nagyon tetszeni a nő hangja, a finom búgása, a nevetése és ahogy az “s” hangokat kiejtette. Az interjú után zenét hallgattam, próbáltam ráhangolódni a kinti hangulatra. Következő pillanatban egy széles csigalépcsőn állok. Piros színű fal, fekete kovácsoltvas korlát. El vagyok veszve, csak megyek felfele és nem találok embereket. Egyedül vagyok. Előttem néhány méterre kilép egy nő a falból, rám néz és elkezd sikítani. Hátranézek, valaki követ, ő is el kezd sikítani. Amikor felébredek, velem ébrednek a rossz érzéseim is.

Könnyű nyáresti kikapcsolódásként megnéztem nemrég a Majdnem híres című filmet. Őszíntén bevallom, nem vártam túl sokat tőle - nem is vagyok annyira oda a 70-es évekért - de igen kellemesen csalódtam. Korkép (és kórkép) a rockzenészekről, turnékról, árad a képsorokból a rockandroll-feeling, szóval ajánlom mindenkinek ezt a filmet.

Főszereplők: Francis McDormand, Patrick Fugit, Billy Crudup, Kate Hudson, Philip Seymour Hoffman, Jason Lee és Anna Paquin

A pillangó-effektus elmélet szerint, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában. Világunkban minden mindennel összefügg, minden cselekedetünk alapjában változtathatja meg a jövőt. Még elképzelni is rémes, hogy mi lenne, ha valaki képes lenne a múltunkat megváltoztatni - ez kiszámíthatatlan következménnyel járna jelenünkre nézve…

A Pillangó-hatás (The Butterfly Effect) egy Magyarországon DVD-n bemutatott, 2004-es amerikai sci-fi/dráma műfajú film. Főszereplői: Ashton Kutcher, Amy Smart, Eric Stoltz. A rendezői és írói Eric Bress és J. Mackye Gruber.

A cím visszavezethető Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellájára, melyben apró dolgok piciny megváltozása a régmúltban nagyobb események sorozatát indítja el. Tíz évvel később, Edward Lorenz előállt a pillangóhatás elméletével, mely megalapozta a káoszelméletet. A cím utal még elvont módon arra is, hogy ha az agyat nézzük, az hasonlít egy pillangó alakjára.

A film fő gondolata: Egy dolog megváltoztatásával minden megváltozik.

Összegzés

Evan Treborn (Ashton Kutcher) egy olyan fiatalember, aki fiatalon számos traumát átélt, de az események felidézésekor nem tud visszaemlékezni a megtörténtekre. Amikor elkezdi felkutatni ezeket az emlékeket a fiatalkorában írt naplói segítségével, akkor visszautazik az időben a cselekmények idjére, és képes befolyásolni a dolgok alakulását. Miután változtatott a múltján, visszatér valós jelenébe, és folytatja életét az új, alternatív valóságában. Azonban minden apró változtatás a múltjában nagy mértékben megváltoztatja az éppen aktuális jelenét.

Összehasonlítás

Ashton Kutcher és a többiek szerint ez a film két klasszikus mű keveréke, ezek a Vissza a jövőbe trilógia (angol címe: “Back to the future”) (időutazás) és a Jákob lajtorjája (angol címe: “Jacob’s Ladder”) (képzelet és valóság szembenállása).

Több hasonló szellemiségű filmhez is köthető a The Butterfly Effect: Mátrix (angol címe: “The Matrix”), Harcosok klubja (angol címe: “Fight Club”), Donnie Darko, Végső állomás (angol címe: “Final Destination”), Idétlen időkig (angol címe: “Groundhog Day”), Amerikai szépség (angol címe: “American Beauty”), Különvélemény (angol címe: “Minority Report”).

A cselekmény néhány helyen hasonlít a Frequency, a Vissza a jövőbe, A lé meg a Lola filmek cselekményére, illetve a Űrszekerek - Az új nemzedék (angol címe: “Star Trek: The Next Generation”) sci-fi sorozat “Tapestry” című epizódjára, ahol egy változtatás a múltban magával hozza a jövő jelentős változását.

Forrás: Wikipedia

Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) egy hajón ünneplik hetedik házassági évfordulójukat. Az út hosszú lesz, Indiába tartanak, hogy felfrissítsék kapcsolatukat, saját bevallásuk szerint, és hogy lelki nyugalmat találjanak. Azonban sem önmagukat, sem a hajón utazókat nem csaphatják be, érezni rajtuk, hogy kapcsolatuk kifulladóban. Oscar (Peter Coyote), a tolókocsis mozgássérült író ki is használja az alkalmat Nigel behálózására. Az első adandó alkalommal behívja őt a kabinjába, hogy elmesélje neki, miként kezdődött kapcsolata feleségével, Mimivel (Emmanuelle Seigner), hogyan hozta őt a nő ilyen helyzetbe, és miért kerültek a hajóra. Bevallása szerint egyetlen célja az, hogy elérje Nigelnél saját felesége elcsábítását. A férfi vonakodik, de persze nem eléggé. Ahogyan Oscar egészen apró részletekbe bocsátkozva meséli el szexuális életét is, a férfi annál nagyobb késztetést érez, hogy elfogadja az ajánlatot, miszerint, ha végighallgatja a történetet, megkapja Mimit. Egyre sűrűbben és könnyebben hagyja ott tengeribetegséggel küszködő feleségét a kabinban, hogy Oscar történetébe menekülhessen, még akkor is, ha a kétely végig a fejében motoszkál: a házaspár csak új játékához talált személyében segédeszközt. Roman Polanski 1992-ben dolgozta fel a könyv formájában is megjelent történetet. A “Keserű méz” örök kétségben hagy bennünket. Nem tudhatjuk - ahogyan Nigel és Fiona sem -, hogy két egymás nélkül élni nem képes ember történetéről, a szerelem romboló erejéről, egy különleges kapcsolatról, vagy csak egy egyszerű, szexuálisan aberrált házaspár nevetséges játékáról van-e szó. Mindenesetre mi, bármi legyen is az, részt veszünk benne.

Forrás: Odeon

Az 1932-ben íródott Szép új világot Aldous Huxley eredetileg disztópisztikus („anti-utópisztikus”) regénynek szánta. A 26. századi Londonban játszódó történet világában a szaporítás, a genetika és a hipnózis hatalmas fejlődést mondhat magáénak, és ezek együtt teljesen megváltoztatják az emberi társadalmat. A leírt társadalom felfogható utópiának is, egy nagyon irónikus formában: az emberiség gondtalan, egészséges és technológiailag fejlett. Nincsenek többé háborúk és szegénység, mindenki folyamatosan boldog. Azonban azzal, hogy mindezeket elüldözték az emberek életéből egyben számos dolgot elvszítettek: a családot, a kulturális sokszínűséget, a művészeteket, irodalmat, tudományt, vallást és filozófiát. Ez a társadalom hedonisztikus: a korlátlan szexualitásból és drogokból nyert örömre koncentrál.

A Szép új világ Huxley leghíresebb és legmaradandóbb műve. A címét William Shakespeare „A vihar” (The Tempest) című komédiájából kapta, ahol az 5. felvonás 1. színében Miranda azt mondja:

- Ó, csoda! - mondta Miranda. - Milyen nemes lények ezek! Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek. (Vas István fordítása)

Forrás: wikipedia

A teljes könyv letölthető innen.

Aldous Huxley: Szép új világ [részlet]

– Tehát ön úgy véli, nincsen Isten?
– Nem, én úgy vélem, egészen valószínű, hogy van.
– Akkor miért?…

Mustapha Mond közbevágott:

– De ő különböző módon nyilvánítja ki önmagát különböző embereknek. A premodern időkben úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az a lény, amely le van írva ezekben a könyvekben. Ma pedig…

– Hogyan nyilatkoztatja ki magát ma? — kérdezte a Vadember.

– Nos, ma úgy nyilatkoztatja ki magát, mint hiány; mintha egyáltalán nem is lenne.

– Ez a maguk hibája.

– Nevezze a civilizáció hibájának. Isten nem férhet össze a gépekkel és a tudományos gyógyászattal és az egyetemes közboldogsággal. Az embernek választania kell. A mi civilizációnk a gépeket és a gyógyászatot és a boldogságot választotta. Ezért kell nekem ezeket a könyveket páncélszekrénybe zárva tartani. Szennyesek. Az emberek megbotránkoznának, ha…

A Vadember félbeszakította:

– De hát nem természetes dolog, ha azt érezzük, van Isten?

– Azt is megkérdezhetné, természetes dolog-e, ha felhúzzuk a cipzárt a nadrágunkon — mondta az ellenőr gúnyosan. — Maga emlékeztet engem egy másik ilyen öreg fickóra, akit Bradleynek hívtak. Ő úgy határozta meg a filozófiát, mint amely megleli a téves okot ahhoz, amit ösztönösen hiszünk. Mintha bármit is ösztönösen hinnénk! Az ember azért hisz bizonyos dolgokban, mert úgy kondicionálták, hogy higgyen bennük. Rossz indokokat találunk olyasmihez, amiben ösztönösen is hiszünk — ez a filozófia. Az emberek azért hisznek Istenben, mert úgy kondicionálták őket, hogy higgyenek Istenben.

– De akkor is — makacskodott a Vadember — természetes dolog, hogy hiszünk Istenben, amikor egyedül vagyunk, egészen egyedül, éjszaka, és a halálra gondolunk…

– De az emberek manapság soha nincsenek egyedül — mondta Mustapha Mond. — Meggyűlöltetjük velük a magányt, és úgy rendezzük el az életüket, hogy szinte lehetetlen is egyedül lenniük.

A Vadember gyászosan bólogatott. Malpaisban attól szenvedett, hogy kizárták a puebló közösségi tevékenységeiből, a civilizált Londonban pedig attól, hogy soha nem szökhetett meg a közösségi tevékenységek elől, sosem tudott nyugodtan egyedül lenni.

– Emlékszik arra a részre a Lear királyban? — kérdezte meg végül a Vadember. — „Az ég igazságos, mert kéjeinkből csinál, bennünket ostorozni, eszközt: a bűnös és setét hely, hol fogantál, szemeibe került.” És erre Edmund azt feleli: „Jól szóltál: való, megfordult a kerék, s én itt vagyok.” Emlékszik, amikor Edmund megsebesült, és már haldoklik. Hát most hogy van ez? Vajon nincs most Isten, aki elrendezze a dolgokat, büntessen és jutalmazzon?

– Nos, hát van? — kérdezte meg most az ellenőr. — Az ember akárhányszor vétkezhet is egy terméketlen nővel, és nem kockáztatja, hogy a fia szeretője kivájja a szemét. „Megfordult a kerék, s én itt vagyok.” De vajon hol lenne ma Edmund? Légpárnás székben üldögélne, átölelve egy lány derekát, szexhormonos rágógumit szopogatva és gyönyörködve a tapiban. Az ég igazságos. Minden bizonnyal. De a törvénykönyvét végsősoron azok az emberek fogalmazzák meg, akik megszervezik a társadalmat; a Gondviselés végszavát az emberektől kapja.

– Biztos ebben? — kérdezte a Vadember. — Biztos benne teljesen, hogy a légpárnás széken üldögélő Edmund nem bűnhődik éppen olyan súlyosan, mint a megsebesült és elvérző Edmund? Az ég igazságos. Nem csinál kéjeiből eszközt, hogy lealacsonyítsa?

– Lealacsonyítsa, s vajon milyen helyzetből? Mint boldog, szorgalmasan dolgozó, árukat fogyasztó állampolgár ő tökéletes. Persze ha más mértékkel akarja mérni, mint a mienk, akkor talán mondhatja, hogy lealacsonyodott. De ragaszkodnunk kell valamelyik posztulátum-rendszerhez. Nem lehet elektromágneses golfot játszani a centrifugális labdajáték szabályai szerint.

– De az érték nem az egyes emberek akaratában rejlik — mondta a Vadember. — Az érték nagysága és méltósága magában az értékben és az értékelőben rejlik.

– Ugyan, ugyan! — tiltakozott Mustapha Mond. — Ez egy kissé messze vezet, nemde?

– Ha megengednék maguknak, hogy Istenre gondoljanak, nem engednék meg maguknak, hogy a kéjek lealacsonyítsák önöket. Lenne okuk arra, hogy a dolgokat türelmesen viseljék el, hogy bátran cselekedjenek. Láttam ezt az indiánok között.

– Bizonyára — mondta Mustapha Mond. — De hát mi nem vagyunk indiánok. A civilizált embernek nincs szüksége arra, hogy elviseljen bármit, ami komoly kellemetlenséggel jár. És ami a cselekvést illeti, Ford mentsen, hogy a civilizált ember fejébe vegye az ötletét. Felborítaná az egész társadalmi rendet, ha az emberek saját belátásuk szerint kezdenének cselekedni.

– És akkor hol marad az önmegtartóztatás? Ha lenne Istenük, okuk is lenne az önmegtartóztatásra.

– De az ipari civilizáció csak akkor lehetséges, ha nincs önmegtartóztatás. Saját vágyaink kielégítése, amelynek határt csak a higiénia és a gazdasági élet szabhat, ez a lényeg. Máskülönbe a kerekek megszűnnek forogni.

– Lenne okuk a szüzességre, a tisztaságra! — mondta a Vadember, s kissé elpirult, ahogy kiejtette e szavakat.

– De a tisztaság szenvedély jelent, a szüzesség neuraszténiát jelent. És a szenvedély és a neuraszténia instabilitáshoz vezet. És az instabilitás a civilizáció végét jelenti. Nem lehet tartósan semmiféle civilizációt fenntartani sok-sok kellemes bűn nélkül.

– De Isten az oka mindannak, ami nemes, szép és hősies. Ha lenne egy istenük…

– Drága fiatal barátom — mondta Mustapha Mond –, a civilizációnak egyáltalán nincs szüksége nemes vagy hősies dolgokra. Ezek a politikai tehetetlenség tünetei. Egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk, senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen. A körülményeknek teljesen ingatagnak kell lenniük ahhoz, hogy ilyen alkalmak keletkezzenek. Ahol háborúk folynak, ahol megosztott érdekcsoportok vannak, ahol ellen kell állni bizonyos kísértéseknek, ahol a szerelem tárgyaiért küzdeni kell, vagy meg kell védeni őket — ott nyilvánvalóan van némi értelme a nemes és hősies magatartásnak. De manapság nincsenek háborúk. A lehető legnagyobb mértékben vigyázunk arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy túlzottan megszeressék egymást. Nincsenek megosztott érdekcsoportok, az embereket úgy kondicionálják, hogy egyszerűen senki sem tehet másként, mint ahogyan tennie kell. És amit tennie kell, az egészében véve oly kellemes, hogy ténylegesen nincs semmi kísértés, amelynek ellen kellene állni. És ha valamikor, valami szerencsétlenség folytán mégis valami kellemetlen dolog történne valahogy, nos, akkor még mindig ott van a szóma, amely lehetővé teszi, hogy szabadságra menjünk a tények elől. És mindig ott a szóma, hogy haragunkat mérsékelje, kibékítsen ellenségeinkkel, hogy türelmesek legyünk és sokáig mindent elviselők lehessünk. A múltban ezeket a dolgokat csak nagy erőfeszítéssel lehetett elérni, s csupán több éves, kemény erkölcsi edzéssel. Most pedig bárki lenyel két-három félgramos tablettát, és kész. Bárki erényes lehet ma. Mindenki magával hordhatja egy üvegcsében jó erkölcseinek legalább a felét. Kereszténység könnyek nélkül — ez a szóma.

– De a könnyekre szükség van. Nem emlékszik, mit mondott Othello? „Ha a borúra mindig ily derű jön, dühöngj, vihar, míg serken a halál is!” Van egy történet, amelyet egy öreg indián szokott mesélni nekünk, a Mátaski Leányról. Azoknak a fiatalembereknek, akik feleségül kívánták venni, reggel kapálniuk kellett a kertjében. Könnyűnek látszott a feladat, csakhogy ott legyek és szúnyogok voltak, varázserejűek. A legtöbb fiatalember egyszerűen nem állhatta a csípéseket és szúrásokat. De aki kiállta a próbát, az elnyerte a lány kezét.

– Bájos történet! De a civilizált országokban — mondta az ellenőr — meg lehet kapni a lányokat anélkül, hogy kapálnánk nekik, és nincsenek legyek vagy szúnyogok, hogy megcsípjenek. Már évszázadokkal ezelőtt megszabadultunk tőlük.

A Vadember bólintott, homlokát ráncolva.

– Megszabadultak tőlük. Igen, ez az önök módszere. Megszabadulnak minden kellemetlen dologtól, ahelyett hogy megtanulnának együtt élni velük. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki…” De önök egyiket sem választják. Sem a szenvedést, sem az ellenállást. Önök egyszerűen száműzik a nyűgöket és nyilakat. Túl könnyű megoldás.

(…)

– Amire önöknek szükségük van — folytatta a Vadember –, az valami, ami könnyekkel jár, a változatosság kedvéért. Semmi sem kerül itt elég sokba.

(– Tizenkét és fél millió dollár — tiltakozott annak idején Henry Foster, amikor a Vadember ezt mondta neki. — Tizenkét és fél millió, ennyibe került az új kondicionáló központ. Egyetlen centtel sem kevesebbe!)

– „Kitenni azt merészen, mi halandó és bizonytalan, szerencse, halál s veszély kényének, akár egy tojáshéjért.” Nincsen benne valami igazság? — kérdezte, s felnézett Mustapha Mondra. — Teljesen függetlenül Istentől, bár persze Isten jó ok lenne rá. Nincs abban valami, hogy veszélyesen kell élni?

– Sok igazság van benne — válaszolt az ellenőr. — A férfiak és a nők mellékveséjét időnként stimulálni kell.

– Micsoda? — kérdezte a Vadember értetlenül.

– A tökéletes egészség egyik alapfeltétele. Ezért tettük kötelezővé az ESZP-kezelést.

– ESZP?

– Erős Szenvedélyek Pótszere. Havonta egyszer szabály szerint. Az egész szervezetet átitatjuk adrenalinnal. Ez a félelem és düh tökéletes fiziológiai megfelelője. Mindazzal a tónusos hatással, amellyel Othello megölte Desdemonát, csakhogy a kínos következmények nélkül.

– De nekem tetszenek a kínos következmények.

– Nekünk nem — mondta az ellenőr. — Mi jobban szeretjük a dolgokat kényelmesen végezni.

– De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, és igazi veszélyt akarok, és szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.

– Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz — mondta Mustapha Mond.

– Rendben van hát — szólt a Vadember kihívóan –, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.

– Nem is említve annak jogát, hogy megöregedjék, csúf és impotens legyen; jogot a szifiliszhez és a rákhoz, jogot az éhezéshez, a tetvességhez, jogot az állandó félelemben való éléshez, hogy vajon mi lesz holnap; jogot ahhoz, hogy tífuszt kapjon, jogot, hogy mindenféle elmondhatatlan kínok gyötörjék. — Hosszú csend támadt.

– Mindezt követelem — mondta végül a Vadember.

Mustapha Mond vállat vont.

– Kérem, parancsoljon — felelte.

Egész nap remegett a kezem, olyan ideges voltam. Üvöltözni, törni, ordibálni tudnék, annyira tehetlen vagyok az eseményekkel szemben. (Jó ilyet persze nem teszek.) De akkor is gyomorforgatóan egyszerű lenne beállni a sorba, reggelenként bamba fejjel munkába menni, kifejezéstelen arccal magam elé meredni, kerülni mások tekintetét, a munkahelyen megtenni, amit meg kell; majd este már szétszedált aggyal, hullafáradtan lezuhanni valami zéró gondolkodást igénylő Tv műsor elé, vacsorázni, majd aludni. Ennél nagyobb személyes kudarcot el se tudok képzelni, hogy valaki új viselkedési mintákat megtapasztalva kreatív módon kifejezné önmagát, inkább mások életét nézi egy képcső foszforrétegére vetítve. A Keserű mézben is így kezdődött haldokolni a szerelmes pár kapcsolata, hogy “tv zombikká válnak”, csakhogy ne kelljen beszélniük egymással.

Fekszem az ágyon, ég minden villany, mozdulatlan vagyok. Leginkább csak vagyok, az égvilágért se lenne kedvem most megmozdulni - élvezem a nyugalmat. A teljes figyelmemet a plafonra rajzolt pszichedelkus mintáknak szentelem. Becsukom a szemem, érzem, hogy legalább a villanyt le kéne kapcsolnom, hogy el tudjak aludni. Önmagamat becsapva azt hiszem, hogy csak ezen múlik a dolog sikere. Ráeszmélek, hogy megint önmagamat próbálom diagnosztizálni.

Valahogy úgy érzem, hogy a barátaim és körülmények cserbenhagynak, akkor még mindig ott van a munkám. Jó úton haladok a munkamánia felé, néha egy pillanatra megállok: vajon valami után futok, vagy valami elől?

Szombat van és aszombatok szörnyen egyhangúak, ilyenkor semmit nem lehet csinálni, legfeljebb tanulni, szenvedni a másnaposságtól és Aspirint szedni. Persze arra lenne szükség, hogy valami normális dolgot csináljak, ami összekapcsol a világgal. Kilenc fele elmentem kinoymtani néhány tanulmányt, amit el kartam olvasni. Van egy új hely a Belvárosban, beültem oda egy kávéra, remélve, hogy az segít. Persze ebből nem lett semmi képtelen voltam koncentrálni arra,amit csinálok. Inkább kimentem sétélgatni, hogy csináljak valamit, majd bementem egy papírboltba vásárolni. A nap sütött, szintem megtévesztésig jól éreztem magam, valamin még mosolygtam is. Kitaláltam, hogy találkozót szervezek egy barátommal, kihasználva, hogy jó idő van felmegyünk a Gellérthegyre. A nap épp kezd lemenni, valahogy érzem, hogy ez rossz előjel, rossza hatással van rám a sötét. Sötétedés után általában ki se bírok mozdulni és most mégis kint kell állnom és várnom. Érzem, ahogy a levegő lehül, persze lehet, hogy csak a sötétedés miatt érzem, de már tovább is gondolom, hogy lőttek a szabadtéri programnak. Nézem, ahogy sűrűsödnek a felhők a fejem felett és a nap vörösen izzva bukik le a hegy mögött. És még csak 14:20, utálok sötétben lenni.